Ostoba szakítások Indultból gyakran teszünk olyat, amit később megbánunk: felrúgjuk a kapcsolatunkat. Persze nehéz hideg fejjel gondolkodni, amikor forr bennünk a düh, pedig az önkontroll és a megfontoltság megóvhat minket a butaságoktól.

Gyáva bátorság Nem küldhetjük el főnökünket a fenébe, sőt a dugóban araszoló autósokkal sem üvöltözhetünk, vagy ha mégis, akkor azt autónk magányában, és ezzel csak belehergeljük magunkat egy nyűgös, feszült állapotba. Az energia törvénye, hogy mindig a gyengébb ellenállás felé törekszik, és nincs ez másként a mi dühünkkel sem. Kedvesünkön fog csattani az ostor. Egy ilyen kényes pillanatban biztos, hogy párunk orra alá fogjuk dörgölni, hogy mindig a kanapé mellett hagyja könyveit, hazajön és csak újságot olvas, vagy a fogkrémes tubust nem teszi vissza a pohárba, hanem a mosdón hagyja. Ebből szép kis veszekedés kerekedhet, vagy úgy megbántjuk párunkat, hogy nála is „elszakad a cérna”, és egy piszkálódós kapcsolatban találjuk magunkat, majd a szakítást fontolgatjuk. Igazolást keresve meséljük barátainknak, milyen szörnyű emberrel élünk együtt, mert mindig a kanapé mellett hagyja a könyvét, és a fogkrémet sem teszi a helyére. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem egy-egy nő szerencsétlen, mert nem a tökéletes férfiba szeretett bele, csupán arról van szó, hogy a tökéletes férfi csak a filmvásznon létezik. A forgatókönyvírók legtöbbször nem hétköznapi apróságokat, hanem álmokat árulnak, így a sötét bugyrokról nem írnak, vagy ha mégis, akkor viccesen. Talán éppen a humor, ami megoldást hozhat a mindennapokban is. Érdemes hát átgondolnunk, hogy tényleg akkora problémáról van e szó, mint ahogy azt gondoljuk, vagy egyszerűen csak elefántot csinálunk a bolhából. Apróságok miatt nem érdemes felrúgni egy kapcsolatot, bár általános megfigyelés, hogy amikor már az apróságok is bonyodalmat okoznak, akkor a „nagy dolgokkal” sincs minden rendben. Horkol a pasid? A megismerkedés után pár héttel a szerelmes nő így mesél barátnőinek: „Képzeljétek, olyan édes, amikor munka után hazaér, leül tévét nézni, de tíz perc után elszundít, és kicsit horkol is.” A szerelmes nő valóban – igen, a szerelem öl, butít, és nyomorba dönt – boldog mosollyal nézi alvó párját, és barátnői szintén boldog mosollyal merülnek el ebben az idilli képben. Néhány hónap vagy év múlva ugyanez a nő a következőt meséli barátnőinek: „Képzeljétek, az a szemét hazajön munka után, leül a tévé elé, majd elalszik, sőt még horkol is, a tévét sem tudom tőle nézni.” A barátnők rögtön pártjára állnak és megerősítik, hogy „ez nem normális, sőt ez tűrhetetlen”, nincs más megoldás, szakítani kell. Igen, vannak napok, amikor „szétvet minket az ideg”, amikor megőrjít minket a nyughatatlan belső feszültség. A probléma megoldása nem abban áll, hogy hirtelen angyaltürelmű emberek leszünk - mert ez vérmérséklettől függ, sőt mindenkinek lehet rossz napja -, hanem tudatosan fel kell készülnünk ezekre a pillanatokra. Meg kell tanulnunk felismerni, hogy kire haragszunk valójában, és feszültségünknek olyan levezetést kell találni (legjobb és legegészségesebb a sport, de segíthet egy film, vagy egy jó beszélgetés is), amellyel sem magunknak, sem szeretteinknek nem okozunk fájdalmat. Kár lenne munkahelyi problémák feszültsége miatt tönkretenni kapcsolatainkat, ráadásul várható, hogy nemcsak most, hanem következő szerelmünkkel is így fogunk viselkedni, ha nem változunk. Szakítás előtt érdemes átgondolni: • Miért vagyunk feszültek? Azért, amit a párunk művelt, vagy egyszerűen belekötöttünk egy apróságba, hogy valakin kitöltsük idegességünket? • Mennyire elviselhetetlen, amit tapasztalunk? Lényeges vagy lényegtelen? Apró bosszúság, amit meg tudunk szokni, vagy az egész kapcsolatot, az egész életünket tönkreteszi? • Beszéltünk már arról, ami zavar minket, vagy csak magunkban puffogtunk? • Ha megbeszéltük a problémát, történt-e már változás? Bármilyen apró? Megszokások és változások Minél idősebb az ember, annál inkább szokásainak rabja, talán kicsit rigolyás is. Az egyedül töltött hosszú évek után nehéz valaki mással összecsiszolódni, mert bármekkora is a szerelem, mindig van egymáshoz igazodás. Két életből létrejön egy közös. A szerelem rózsaszín ködében jelöljük ki a határokat, és ilyenkor természetesen elnézőbbek vagyunk. Egy nő 25 évi házasság után arról panaszkodott, hogy a férje sohasem segít ablakot pucolni. Némi kérdezgetés után elmesélte, hogy amikor összeházasodtak, a férfi nekilátott ablakot tisztítani, de ő lebeszélte róla, hiszen ez olyan fárasztó munka. Most persze már bánja. Ha valami rossz, vagy dühít minket, nem érdemes magunkban görgetni, hanem beszélni kell róla. Célszerű vádaskodás helyett – "Telefüstölöd a lakást ezzel a büdös vacakkal!" - értelmesen elmondani, hogy ez nekünk miért kellemetlen és milyen megoldásunk van a problémára: "Zavar a cigarettafüst, ha a konyhában dohányzol, légyszi, nyisd ki az ablakot, és kifele fújd a füstöt." Megszokásokon nehéz változtatni, ezért ha már a hajlandóságot és az apró jeleket látjuk, ne legyünk elégedetlenek, inkább értékeljük a szándékot. Szeressük és méltányoljuk bátran párunk jó tulajdonságait, a rosszakkal pedig próbáljunk meg együtt élni. Ha megtanuljuk azokat humorral kezelni, megóvhatjuk magunkat attól, hogy hirtelen felindulásból rúgjunk fel egy alapjában véve jól működő párkapcsolatot.