[Ókor]

A mellhez kötõdõ elsõ fontos kultúr-erotikai fejlemény alighanem a mellbimbók vörösre festésének találmánya, ami több mint 5000 éves. Reneszánszát a XIV. században, Baváriai Izabella királynõ udvarában élte, ahol a jelentõsen dekoltált ruhák mögül kivillanó mellbimbók rúzsozása nagy népszerûségnek örvendett, és tegyük hozzá, hogy a szabadalom napjainkig semmit sem vesztett aktualitásából.

A görög archaikus kori korék szobrai melltörténetileg azért érdekesek, mert a kebleket a serdülõ kislányokéra emlékeztetõ méretben és formával mintázták meg. A gazdag Krétának intenzív kereskedelmi kapcsolatai voltak Egyiptommal, így nem meglepõ, hogy itt a nõk az egyiptomiak szokása szerint rendszerint fedetlen keblekkel jártak. Késõbb, a mükénéi nõk sok mindenben átvették a krétaiak szokásait, de a merészebb öltözék terén nem.

A klasszikus kori görög edényeken a nõi kebleket konzekvensen oldalnézetbõl ábrázolták - hogy miért, csak találgatni lehet. A szobrokon az ábrázolás realistább, de a mellek azért itt is enyhén szétállnak, és ezt a sajátosságot a görögöket majmoló neoklasszicisták is átvették. Ami a méretet illeti, mint sok minden másban, a görögök ebben is megalkották klasszikusan arányosat.

Melltörténetileg érdekes lehet még a görög eredetû amazon mítosz is, amely szerint a harcos nõknek, a könnyebb íjkezelés végett, fél mellüket még kislánykorukban leégetik. Ez a részlet azonban csak késõbb adódik a legendához, ezért van, hogy az ábrázolásokon az amazonok két mellel jelennek meg, de az egyik mindig szabadon van.


[Középkor]

A középkorban az emberi test ábrázolása meglehetõsen sematikus volt, ezért túlzás lenne markáns mellideálról, mellkánonról beszélni, a korra jellemzõ nõellenesség nem is nagyon bátorította az esztétizáló szemlélõdést, összevetést, mérlegelést.

Feltûnõ, hogy a középkori nõk ruházkodásukkal nem különösebben manipulálták külsejûket, a hölgyek funkcionálisan, könnyedén és naivan öltözködtek. Igaz, hogy az ábrázolásokon jóval gyakoribbak a sovány testalkatú, kis vagy középméretû mellû nõk, de ez nem jelenti azt, hogy a bordélyokban nem éppen a kövér és dús keblû hölgyek bonyolították a legnagyobb forgalmat.

A középkor szabad és könnyed öltözéke után a nõ testét egyre természetellenesebb formájúvá kezdték alakítani a fûzõk és az abroncsszoknyák segítségével. A fûzõt erõsen elszorították, hogy lehetõleg minél vékonyabbnak tûnjék a derék. A különbözõ korokban, pedig az ideálnak megfelelõen, a mellett vagy beszorították a fûzõ alá, vagy annak segítségével jelentõsen kiemelték.


[Reneszánsz/reformáció]

Az érett reneszánsz a hozza meg a fûzõk általános elterjedését, melyeknek akkori szerepe a mell leszorítása volt. A középkori ábrázolás eredendõ hozzávetõlegessége miatt nem feltûnõ, de a reneszánsz festészetben már nyilvánvalóvá válik egy szemérmességi tabu: mellbimbót csak nagyon hozzávetõlegesen illett ábrázolni, szemérem szõrzetet pedig egyáltalán nem.

A reneszánszban kezdõdik el a kis mell akadémiai kultusza is - a kis mellhez a tisztaság, ártatlanság, arisztokratikus finomság képzetei kapcsolódtak. Nagyon leegyszerûsítve arról van szó, hogy a gonosz és romlott Judit méltán lehet nagymellû, nem így az elõkelõ és kimûvelt Borgia Lukrécia. A mellet leszorítva kicsinyítették és az olasz divat szerinti szögletes dekoltázs sem nagyon pártolta a mellek érvényesülését.

A 16-17. században általánosan elterjedté válik, és ez a szokás nagyon sokáig tartja magát, hogy specializálódott dajkák táplálják az újszülötteket - a szegény nõknél azért, mert a gyermek mellett is dolgozniuk kellett, a gazdagoknál azért, hogy kíméljék idomaikat. Egy 1780-as adat szerint a Párizsban évente születõ 21 ezer gyermekbõl csupán 700 kapott saját anyjától tejet.

A reformáció hatására a divat szemérmesebbé válik, a négyszögletes dekoltázs alá fehér ingecske kerül, még inkább ellehetetlenítve a szemlélõdést. A 16. században egész Európában uralkodó spanyol divat is a mell erotikája ellen dolgozott, a dekoltázs teljesen defavorizált helyzetbe került, a merev fûzõk pedig leszorították a kebleket.


[újkor]

Változást, méghozzá éleset, a barokk hozott, ahol a mellek jócskán, a vállak teljesen közszemlére kerültek. Ami az aktokat illeti, furcsa paradoxon, hogy a farok lehettek húsosak, a lábak és karok vastagok, de csak kicsi melleket volt szokás festeni. Rubens is csak a feleségével tett kivételt.

A rokokó tovább vitte az idomok felszabadítását, a francia udvarban az ünnepi összejöveteleken a bátrabbak akár szabadon is hagyhatták egyik, vagy mindkét mellüket - több ide tartozó portré is fennmaradt.


[1800-as évek]

A 19. elején terjedtek el az egyszerû, neoklasszicista vonalú ruhák, amelyek a mell alatt voltak elvágva, és a természetesség görög ideáljához visszatérve, a nõk többnyire lemondtak a fûzõkrõl. Az Ercole Lelli féle 1742-es festõmodell viaszszobor nagyon jól leképzi a kor esztétikai nõeszményét.

Az egyre feltörekvõ polgárság gusztusa némileg különbözik ettõl, a fûzõk kidomborították a mellett, összeszorították a derekat, elõször a krinolin majd késõbb, 1867 után pedig a hátulsó tornyozás illetve a párnák használata pedig kibõvítették, kiszélesítették a fart. És ez már egy teljesen új anatómiai nõideált is jelentett.